Ennek a versnek a hallatára hasonló érzés fogott el, mint a párducénál. Hiszen az erdők és mezők látványa is lenyűgöző. És ahogy benne járunk, főleg különleges gondolatok juthatnak hozzánk, akár lelkünkig is hatolva. Mégis, a költő valahogy túlzásba vitte, túl magasra emelte a természet értékét - mintha már istenítené, hiszen nagyon magasztalja, Istenről, a természet alkotójáról pedig szót sem ejt! Persze ehet, hogy nem így írta volna eredetileg, de miért ne írná így, ha ettől szebbnak találja a saját versét. (((Lehet, hogy a párduc is kevésbé érintette meg a leíróját, mint ahogy azt a versből kiéreztük, hiszen az egy szimbólum - elvileg. Talán az állat képét csak eszközként használta fel egy számára sokkal többet jelentő dolog megsejtetéséhez.))) Vissza Boudlaire-hez: nem szabad túl magasra emelni valamit, aminek lejjebb van a helye! Főleg azért kifogásolok sok-sok költőt és írót, mert mintha ki akarnák hagyni Istent, de teljesen a műveikből, és nemcsak azokból, hanem akár egés életükből! Nézve például Boudlaire-t. 

És annyi kiváló ember élt már e világon, akikről példát lehetne venni, mi meg nem is hallunk róluk és úgy néz ki, nem is akarunk. És bár ez már az eddigiekhez képest is talán a legeslegkevésbé tartozik ide, de ez az, ami talán leginkább visszatart az irodalmi alakok mélyrehatoló tanulmányozásától.   ((((((((Persze, írni azért én is szoktam :-).))))))))    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.