Meglehetősen gyszrű, Két négysoros versszakos vers. De ezt a verset Juhász Gyula az édesanyjáról írta! Szereti őt, áldást kér a fejére! és megírja azt is, milyen szomorú az ő édesanyja minden nap, hiszen hiányzik neki a férje! Ebből a versből nem csak az a fontos, hogy: tiszteld édesanyádat!, hanem hangsúlyozza a űhéget is. Egy igaz házasságot nem szakít el a halál. 

Bár nagyon szomorú, hogy Juhász Gyula később öngyilkos lett. Ráadásul az édesanyja tizenhat évre rá halt meg. Így több mint ötezer napon keresztül legidősebb gyermekét is sirathatta minden nap. Ha erre gondolva olvassuk a verset, úgy még szomorúbb a helyzet.

Ez a vers nem csupán egy képről szól (tíz ige is van benne); a csönd sem egyészen csönd benne, hiszen a harmonikát és a tücsköt i lehet hallani. A csönd inkább a lelki békével kapcsolatos. Egy kis magány a Tisza partján az "égi tanyák" és az "égi róna" latt. Az utolsó versszak is a nyuglomról szól.Otthon, édes otthon! A hajók is kikötöttek éjszakára, a költő pedig néma társuknak nevezi magát, az utolsó versszakban pedig többes szám első személyt használ, tehát jelzi, hogy aznapra - legalábbis - ő is megnyugodott. Nem is kíván máshol lenni, máshová eljutni, mint a "részeg hajó". És a róna szót használja még az égre is. Szereti a tisza vidékét és nem sivatagnak hívja, mint Ady tette.

Hogy is lehet szeretet nélkül beszélni vagy írni egy magyar tájról, a Tisza vidékéről? Örülök, hogy Juhász Gyula legalább szerette az Alföldet.

Rendhagyó szerelmesvers. Nem is tudom, örülnék-e, vagy sírnék, ha ilyet kapnék. Viszont könnyű és érdemes lenne videóklippet (?) csinálni róla. Rendkívül vizuális vers, ami felvillantja előttem a formákat és a színeket és még a hangokat is. Szerintem szép is. Egy szomorú ember lelki állapotát fejezi ki. A szeretett lány nyakán lévő gyöngyökről önmagával kapcsolatban megdöbbentő képek jutnak az eszébe. Eljut a vers végére a halálig is. Ezt a depressziós lelki állapotot azonban zseniálisan fejezi ki. Más is szokott maga alatt lenni, de nem mindenki tudja így leírni.

Nincs benne ige, ezért nagyon képszerű. Konkrétan színek nevei se szerepelnek, de a béka színe, a tó színe, a hó színe stb. mind előttünk van. A versben végigvonulnak a metaforák és hatékony fokozásként a rímelő szóismétlés. A lírikus hangvételt a mély magánhjangzók dominanciája is fokozza.

A palócoknak könbnyű tisztelni aSzűz Máriát, hiszen megtalálják őt mindig a természetben, amivel maguk is összeforrtan élnek: "Kutak fenekéről jön, a Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát...". Ebben a novellában egy fiatal anya karján gyermekével jelenik meg úgy, ahogy a Szűz Anyát képzelték el. A megjelenés ideje azonban olyan átütő, hogy hasonló hatást kelt, mind Csúz  Gáborban, mind Pannában, mintha valóban a Szűz Anya jelent volna meg - vagyis a bűnösök megbánják vétkeiket és jó útra térnek. Így válik a hétköznapi csodává. 

A palóc nép babonás, misztikára fogékony lelkületét ábrázolja e novellában az író. Mintha csak Arany Vörös Rébékében lennénk. Ugyanaz a hiedelemvilág, ugyanazok az elemek. Novellai formátuma ellenére is a balladák tömörségét és homályát jeleníti meg. Csak sejteni lehet, milyen szerződést kötött Palyus az ördöggel és miért. Csak sejteni lehet, miért tépette meg magát Galandáné, szépséges fiatal lány képében, Luca napján a temetőben. A kérdések megoldására a választ az olvasónak kell összeállítania apró részletekből. Egy csizmából, egy piros selyem viganóból és a többiből. Ráadásul ezt egy kisgyermek szemszögéből olvashatjuk, akinek talán még titokzatosabb minden. Szerencsérer ott vannak a bölcs falusiak, az öreg bíró, Suska Mihály (aki szerint boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel lehet).  Aki veszi a fáradságot és kibogozza a történetet, az önfeláldozó szeretetnek mélységeire bukkan benne és tanulságra:nem mindig az valami vagy valaki, akinek látszik. Én ezt szeretem benne, hogy nem írja le ezeket az író, hanem hagyja, hogy magunktól jöjjünk rá. 

Ennek a versnek már a címe is megtetszett: Arany János nálam kedvenc költő! Az egész életfelfogása sokkal közelebb áll hozzám, mint aká Babitsé. Már csak a családja is szimpatikus - tíz testvér, az nagy dolog! Örülök tehát, hogy Babits Aranyt választotta ki a korábbi költők közül, akihez úgy írt verset, mint aki "édes apjához panaszkodni tér meg".

Bár panasz van a versben, hogy "e nemzedék szemének gyenge e láng", mégsem teljesen pesszimista hangulatú, mert a népben, a magyar népben van valami vágy valami jobbra; Babits tulajdonképpen azt kéri Aranytól, segítsen neki úgy pengetni a lantot, ahogy kell és ahogy a nép számára kell.

Ez a vers szinte olyan, mintha nem is Ady írta volna. Kiérződik belőle a vigasz, amit a költő igazán érezhetett, amit az Úrtól kapott! Mikor a világban elhagyatottnak érezte magát és az élete "tehernek" tűnt, akkor ölelte őt át az Isten. És Ő úgy jön, ahogy kell. Meg is lett a hatása - Ady nem is bánta, hogy megvakultak hiú szemei és hogy "meghalt ifjusága", mert ő ezeknél nagyobb ajándékot kapott - ez a vers mintha Kosztolányi Boldog, szomorú dalának ellentéte lenne: Kosztolányi vesztett, Ady nyert.

Akár halálról van szó, akár nem, a lovak fennséges állatok.Tetszik is nekem Adynak ez a verse annyiban, hogy bármily ridegnek is tűnhet a hangulata, hogy megy, akiért elérkezett a Halál, A paripák számomra akkor sem ridegek, ha e versben a "gyilkos" jelzővel illette őket Ady. A Halál valóban nem is olyan ijesztő dolog - bár a költő nem biztos, hogy a ridegség valamilyen szintű olodására írt pont a Halál lovairól. De ez a vers így inkább azt hangsúlyozza, hogy bármikor össze lehet futni a Halállal, mint azt, hogy "jobb, ha félünk".

Ebben a versben Adyt úgy ismerhetjük meg, mint egy roppant szeretetéhes embert. És itt  nem is közvetlenül a verset alkotó szavak a megrendítőek. Különös, hogy milyen egyszerű feléoítésű mű sok ismétléssel, de a költő lelki állapotát így is meg lehet érteni. Hisz csak arra kell rájönni, hogy itt a magányosság érzetével szeretet után sóvárgó emberről van szó, és ilyet már olyan sokan éreztek! A cím után máris kialakulhat az olvasóban a megértés, a versre szinte már csak annyiban figyel, hogy egészen pontosan hogyan ír erről Ady, de ennél a pontnál már arról is meg tud feledkezni az ember, hogy Ady költő.

Mikszáthnak ez a novellája is rettenetesen megható, és szomorú meg boldog is egyszerre. Timár Zsófi egy csodálatos asszony, akiben él a hit, a remény és a szeretet. Biztos volt abban, hogy férje hazatér, hűen várta, és nem azzal ,hogy amint megjelenik, letorkolja és kinyilvánítsa dühét, hanem tárt karokkal készült fogadni hitvesét. Bizonyára óriási örömöt érzett, mikor megtudta, hogy a férje vár rá! Sírni lehetne a meghatottságtól minden mondat olvasása mellé! És mikor a férj leesik a toronyról és meghal, először nm is sír, csak miután szóval is feltette a kérdést, hogy honnan fogja ezentúl várni a férjét. Énb mégis boldog vaghyok azért, mert a férjnek is megjött az esze, és végsősoron így mégsem szakadtak el egymástól örökre.

Kosztolányinak igaza van abban hogy földi élteünk sokkal rövidebb a hallál utáninál. Leírja, hogy ott ismerősebb, hogy ami földi életében történik, az elmúlik. De a halál előtti élet után a semmiről ír.A halálról nem kapocsként ír az előtte és az utána lévő élet között - pont úgy mintha a halál után semmi nem történne.

Pedig ebben a világban nem a semmiért élünk! Talán én is retegnék a haláltól minden nap minden percében, ha halálom örök volna. De pont az a különbség ember és állat között, hogy az embernek lelke is van, az pedig tovább él halálunk után is. Nem mindegy tehát, hogyan élünk ezen a Földön - ha úgy, ahogy kell, nem kell félnünk a haláltól, hiszen nem fecsérltük el földi időnket, így meglesz a jutalmunk is. Talán e tény biztos tudata volt az a kincs, amelyről Kosztolányi már írt gy másik versében.

Ebben a novellában talán az az időkeret döbbentett meg leginkább, amin belül lezajlik a mű cselekménye. Szinte figyelmeztetően végződik azzal, hogy még három sem volt - fél óra alatt megtörténhet ilyesmi a te csládodban is.

Bár számomra a családban uralkodó állapot nem volt olyan tragikus. A gyerek nem tanult, és egy ilyen helyzetben a szülőnek nem csak lehet, hanem kell is tennie valamit. Van, aki nem is gondolná, mennyire szereti az édesapa a fiát, de a szeretet nem csupán egy érzelem. Azon a napon is szerette egymást a család mindhárom tagja, és gyakorlatilag egy viszonylag természetes családi szituáció állt fenn. Ráadásul az édesapa végül a fiával ment úszni.

Mikor az édesapa dobálni kezdte fiát a vízbe, azt számomra olvasni is öröm volt; rá lehet mondani, hogy apa és fia viszonyát taszításként szimbolizálja, de nekem az jutott eszembe, hogy a mi édesapánk is szokott minket dobálni - ez pedig egy szeretettel telített játék!

Így anovella számomra a szülők fájdalma miatt szomorú; de apa és fia békességben voltak a fiú halála előtt, még ha szóban ezt nem is fejezték ki egymásnak.

Ebben a műben van valami magával ragadó. Bár a vers első része, amikor hosszú ébrenlét utáni álmatlanságában olyan "pesszimistán" szemléli a Földön lévő környezetét, számomra olyan, mintha a költő akkori állapotából adódó bosszúságából túlozna.

Nem Kosztolányi volt az első ember, és nem is az utolsó, akinek némi vigaszt, megnyugvást, örömöt keltett szívében az éjszakai csillagos égbolt látványa. De egy ilyen helyzetben érzett összetett és mégis olyan egyzserű és csodálatos érzés szavakba öntéséhez tehetség kell. A hajnal látványa pedig a költő képzelőerejével keveredve egy másfajta dimenzió elképesztő képét tárja szemünk elé.

Nem csodálom, hogy Kosztolányi azon a hajnalon úgy érezte, hogy "egy égi Úr"-nál vendégeskedett. Az a szomorú, hogy csupán vendégségről volt szó. Pedig rajtunk múlik, hogy örökké boldogok leszünk-e majd, vagy földi életünkkel saját magunkat taszítjuk örök szenvedésbe.

E versével a költő gyönyörűen kifejezi az "Isten nélküli" életéből adódó hiányérzetét. A "dal" sokkal inkább szomorú, mint boldog. Mert bár a költő nem egyet sorol fel tulajdonaként a földi javakból, mégsincs nyugta, mert egy sokkal nagyobb kincyet elvesztett, és azt meg akarja találni. Ez a kincs valószínűleg megvolt neki gyermekkorában, de ahogy testben felnőtt, lelke elvilágiasodott. Így a világot otthonának nevezhette, de az eget már nem.

Azonban a kincs megtalálásának reményét még nem vesztette el teljesen, hiszen éjszaka nyugtalanul keres, és "aki keres, az talál". Amíg e földön élünk, mindig jobbakká tudunk válni, még életünk utolsó napjaiban is.

Ez a költemény tipikus Istenes-vers. A modern ember és a költő Isten utáni vágya jelenik meg benne. Ady életéből úgy tűnik hiányzik az Isten, távol vannak egymástól, de a költő szeretne vele találkozni, közeledni akar, kibékülni, támaszt és vigaszt találni.

Az Istent gyermeki hangon szólítja meg (ez egyébként a többi Istenes-versére is vonatkozik), az ártatlanság hangján.

Az első versszak második részében („A sorsom: menni, menni, menni, S az álmom: az Isten.”) kifejezi azt az érzést, ahogyan az élet viszi magával az embert, ahogy menni kell, és közben az Isten csak egy álom marad. A második versszakban aztán gyönyörűen megfogalmazza azt a vágyat, hogy találkozhasson Istennel. Az utolsó versszak első sorában („Nem bírom már harcom vitézül”) Ady kimondja, hogy egyedül nem bír tovább élni.

Az utolsó szín a Paradicsomon kívül játszódik. A története röviden: Ádám le akar ugrani egy szikláról, de Éva bejelenti, hogy gyerekük lesz, így Ádám öngyilkossága értelmetlenné válik. Négy kérdést intéz az Úrhoz: a lélek halhatatlanságáról, az emberiség fejlődéséről, arról, hogy lesz-e jutalom, és végül, hogy hogyan fogja tudni megkülönböztetni a jót a rossztól. Az Úr annyit mond, hogy segít a lelkiismerete, Éva tisztalelkűsége, és az, hogy minden, amit Lucifer mond az rossz.

Az egész mű legszebb (és legismertebb) mondata is ebben a színben hangzik el: „Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!” A jóért való küzdés meg kell, hogy határozza az ember életét, mert csak így maradhat ember.

Mikszáthban szeretem, hogy elragadta őt a falusi palócság életének egyszerű különlegessége. A testvéri szeretet nagyon nagy dolog a szememben. Pont nemrég beszéltem a testvérekről édesanyámmal, és neki is mondtam, hogy jobb, ha az ember időnként összeveszik, időnként meg nagyon jóban van a testvéreivel, mintha nem lenne testvére. A nővérem pedig tényleg mindent megtenne értem.Annak idején a témazárómat is ebből a műből írtam.

Ady Endre ’Nekünk Mohács kell’ című verse szinte minden magyar ember előtt ismerősen hangzik. Azt szokták róla mondani, hogy egy gyönyörű vers, amiben azért ostorozza Magyarországot, mert jobb sorsot szeretne Hazánknak. Sokan úgy értelmezik, hogy azért nem kíván békét, és nyugalmat a magyar népnek, mert akkor ellustulnának, „Mert akkor végünk, végünk.” lenne. Úgy gondolom, Adynak előbb tükörbe kellett volna néznie, aztán átgondolni, hogy miket ír. Pontosan az olyan emberek miatt pusztul a magyarság, amilyen ő volt: kicsapongó, szoknyavadász és  alkoholista. Nem lenne szabad a nagy költők közé sorolni, mert csak az ostorozhatja a Hazáját, akinek az élete pozitív példaként szolgál a nemzedékek előtt.

Ha ránézünk a könyvre, a terjedelme már riasztó. És valóban, hallottam már a cselekményét összegezni egy nem is olyan hosszú mondatban, ami nagyjából le is takarta az egészet. Bár igaz, itt  egy elv, egy elmélet helyessége vagy helytelensége a kérdés, és e köré, úgy tűnik, Dosztojevszkij inkább nem kerített olyan sok eseményt. Tetszett a műben, hogy Isten legalábbis szóba jön, és hogy a Húsvét fontossága azért valamennyire kitűnt a végén.

Meglehetősen sajátos témát választott Gogol, bár lehet, hogy másmilyen nem jutott eszébe gondolatai kifejezésére. Nem tartozik a kedvenceim közé, de legalább vidámabb stílusú a Köpönyegnél; a mű végére mintha semmi sem történt volna, az „emberi” orr visszakerül a helyére, és talán már soha többé nem lesz saját tulajdonosának felettese. Az önirónia is került a műbe, ami némileg jellemző Gogolra.

Csehovnál ismét megjelenik a ló, szintén fontos, de azért másfajta szerepben. Az tetszik ebben a műben, hogy sokkal vidámabb hangú, mint sok más orosz mű, amelyek általában búskomorak. A bonyodalom is az, hogy megfájdult a tábornok foga, az intézőnek meg nem ugrott be pontosan, mi az ajánlott Jakov Vaszilicsnak. A cselekmény sem túl bonyolult, s az egyik probléma megoldása egy foghúzás volt.Az intézőnek is eszébe jutott a „Zabos” név, igaz, addigra már a fogat kihúzták.

Különös, de Rimbaud nem írta le konkrétan, valóban volt-e már ilyen helyzetben, vagy ha nem -, ami nagyon könnyen megeshet -, akkor vajon önszántából bolyong-e egyáltalán a lírai én, vagy csupán ez élvezetes számára. Erről a helyzetdalszerűségről egyébként Petőfi és a népiesség jutottak eszembe a magyar irodalomból, de nem tudom, ez a mű mennyire számít népiesnek a franciák körében.

Különösen talán első olvasásra tűnik betegesnek ez a vers. A költő leírta, hogy szerelmes séta közben egy dögre akadtak. Baudelaire-t nyilván elgondolkodtatta ez a váratlan fordulat, s így írta le a versében, hogyan látta: egyszerre rondának, lévén hogy dög, egyszer szépnek, hisz „a természet rendjében” a dögöknek is megva a maguk helye. És az utolsó három versszakban még szerlmével is összehasonlítja, az élővel, aki találkozott a döglöttel, aki valaha szintén élt.