Ebben a műben van valami magával ragadó. Bár a vers első része, amikor hosszú ébrenlét utáni álmatlanságában olyan "pesszimistán" szemléli a Földön lévő környezetét, számomra olyan, mintha a költő akkori állapotából adódó bosszúságából túlozna.

Nem Kosztolányi volt az első ember, és nem is az utolsó, akinek némi vigaszt, megnyugvást, örömöt keltett szívében az éjszakai csillagos égbolt látványa. De egy ilyen helyzetben érzett összetett és mégis olyan egyzserű és csodálatos érzés szavakba öntéséhez tehetség kell. A hajnal látványa pedig a költő képzelőerejével keveredve egy másfajta dimenzió elképesztő képét tárja szemünk elé.

Nem csodálom, hogy Kosztolányi azon a hajnalon úgy érezte, hogy "egy égi Úr"-nál vendégeskedett. Az a szomorú, hogy csupán vendégségről volt szó. Pedig rajtunk múlik, hogy örökké boldogok leszünk-e majd, vagy földi életünkkel saját magunkat taszítjuk örök szenvedésbe.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.