Ez a költemény tipikus Istenes-vers. A modern ember és a költő Isten utáni vágya jelenik meg benne. Ady életéből úgy tűnik hiányzik az Isten, távol vannak egymástól, de a költő szeretne vele találkozni, közeledni akar, kibékülni, támaszt és vigaszt találni.

Az Istent gyermeki hangon szólítja meg (ez egyébként a többi Istenes-versére is vonatkozik), az ártatlanság hangján.

Az első versszak második részében („A sorsom: menni, menni, menni, S az álmom: az Isten.”) kifejezi azt az érzést, ahogyan az élet viszi magával az embert, ahogy menni kell, és közben az Isten csak egy álom marad. A második versszakban aztán gyönyörűen megfogalmazza azt a vágyat, hogy találkozhasson Istennel. Az utolsó versszak első sorában („Nem bírom már harcom vitézül”) Ady kimondja, hogy egyedül nem bír tovább élni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.